3. akta

Sziasztok! Tudom, kicsit késve, de meghoztam a harmadik fejezetet is. Főként leíró, hiszen szerettem volna elképzelhetővé tenni a házat, ahol 'Victoria' lakik. Remélem, tetszeni fog - írd meg kommentben ;)

xoxo Alexa Black

A limuzin begördült az óriási Beverly Hills-i villa elé, melynek fehér falain a napsugarak gyermekként játszottak. A hatalmas ablakok beengedték a fényt, s az egész házat olyanná tették, mint egy mesevilág. A kert szélesen terült el a város szélén, rengeteg növénnyel, melyek mind a természet mozgalmas életét voltak hivatottak bemutatni. A parkosított zöld területet madárcsicsergés tette az angyalok országához hasonlóvá. Az ember, ahogy a kialakított utacskákon végigsétált néhol egy patakra, tavacskára, vízesésre vagy szökőkútra akadt. Minden apám gazdagságának jelképe volt, és a fényjátékban aranyozottnak tűntek a levelek és a fűszálak.

A villa kastélyként magasodott a kert közepén, távolról olyannak tűnt, mint egy herceg palotája, s a falakra felfuttatott növények mediterrán hangulatot kölcsönöztek az egész épületnek. A tető vöröses árnyalata csak még inkább kitűnt a többi külvárosi lakás közül. Igen, Los Angeles legszebb részén építette fel apám a maga kis világát.

Besétáltunk, s én nem akartam panaszkodni a sípcsonttörésem miatt, ezért tűrtem a megpróbáltatást. Vicky nem így tett volna, de ezt akkor még nem tudtam. Úgy ugrottam bele az életébe, hogy nem is ismertem igazán. Kezemben szorongattam az összegyűrt levelet, próbáltam apám elől minél inkább elrejteni az ismeretlentől kapott üzenetet. Hogy ki írta? Akkor még én sem tudtam, de nem sejtettem később sem. Csak rá nem számítottam. Miért mondanám el előre? Az én nézőpontomból akarta látni a történetet, hát tessék! Ilyenkor még én sem tudtam, hogy ki az, de rossz előérzetem volt. Sőt, szinte rettegtem. Valaki tudta a titkom, pedig alig pár napja bújtam bele testvérem szerepébe. Az arcom a vágástól el volt torzulva, így még szüleinknek sem tűnt fel, hogy nem az vagyok, akinek hisznek. Felfoghatatlannak tartottam, hogy bárki felismerjen, abba pedig bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz a következménye annak, ha minden kiderül. „El kell rejtenem!” – csak erre bírtam gondolni. Mért nem akartam kidobni, elégetni, összetépni, elásni, megsemmisíteni? Nem tudom, egyszerűen meg sem fordult a fejemben ilyesmi.

Amikor átléptük a küszöböt, olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna. A modern és klasszikus stílus tökéletes harmóniája tartotta össze a monumentális belső teret. Első benyomásom az volt, hogy a virágzó Athénban járunk, melyet a XXI. század bútoraival tesznek egyszerűen maivá. Az antikvitás motívumai, mondavilága és építészeti sajátosságai mind megfigyelhetők voltak az épületben. A falakon ízlésesen felfestett mitológiai ábrázolások díszelegtek, míg máshol a korinthoszi oszlopok másolataival találkoztunk. A szinte már bántóan fehér falak harmonizáltak a márványpadlóval és az aranyozott díszítéssel. A berendezés teljesen fehér volt, s mindent megvilágítottak a kristálycsillárok. Emlékeztem, hogy Victoria egyszer beszélt a házról, és hogy apánk arra törekedett az építésnél, hogy elűzze az árnyékokat és a sötétséget. Valljuk be, sikerült neki.

Hirtelen ismerős arcot pillantottam meg. A fiatalos hölgy a fehér bőrkanapén ült, vöröses ruhában, barna haja a vállára omlott. Arca nem volt hibátlan, de a maga tökéletlenségében valahogy mégis vonzó. Lassan felállt, felénk közeledett, majd erősen átölelt. Volt szerencsém találkozni vele még a korházban, ezért felismertem édesapám feleségét, tehát nevelőanyámat. Finom, angol származású nő volt, szemeiből értelem sugárzott. Kellemes társaság, ahogy sokan emlegették, de túl törékeny nő.

– Vicky! – adott puszit orcámra, miközben elengedett. – Úgy örülök, hogy újra itthon vagy, közöttünk – mosolygott, s én viszonoztam kedvességét. Ezt nem említettem. Nem voltam még otthon a baleset óta, így minden az újdonság erejével hatott. Csak azokat ismertem, akik meglátogattak a korházban, de emiatt nem aggódtam, orvosom ugyanis felvilágosította szüleimet, hogy az agyrázkódás miatt, amit szenvedtem, lehetséges, hogy kiesnek majd dolgok, nevek, dátumok és egy ideig nehezebben fog menni a tanulás, de legyünk türelemmel.

– Én is örülök, Michelle – bólintottam és a széles főlépcső felé pillantottam, melyen végig vörös szőnyeg futott és a korlátját arannyal díszítették. – Most azonban felmennék a szobámba – mondtam, s közben segítség kérőleg apára pillantottam. Eleinte értetlenül bámult, majd megköszörülte a torkát és így szólt:

– Az emeleten jobbra a második ajtó – magyarázta, de arcán láttam, hogy nem tetszik neki a helyzet. Ezért a homlokomra csaptam és felkacagtam, mintha csak pillanatnyi elmezavar lett volna úrrá rajtam, majd elindultam.

– Vicky! Richard holnap érkezik haza, azt mondta mielőbb látni akar – kacsintott, én megköszöntem az információt és felkísértettem magam az emeletre.

Nem igazán tudtam, hogy ki az a Richard. Emlékeztem, hogy Victoria egyszer említette, hogy ő Michelle fia, tehát a mostohatestvére, a mostohatestvérem. Telefonon már beszéltünk, amikor még a kórházban feküdtem. Kedves fiúnak tűnt, de fogalmam sem volt, hogyan néz ki, és milyen viszonyban van Victoriával, azaz velem.

Amikor a szobám ajtaja elé értünk, apám magamra hagyott.

– Vacsora hétkor! – szólt még vissza, majd eltűnt a folyosó végén. Mélyet sóhajtottam és beléptem a szobába. A lila, a fekete és a fehér kombinációja határozta meg a szoba egész jellegét. A falak, mint a többi helyiségben hószínűek voltak, de sötétlila, liánminta díszítette őket. A bútorok nagy része ébenfából készült, a padlószőnyeg pedig orgonaszínben pompázott. A hatalmas ablakon beömlött a fény, szinte megvakított, ahogy visszatükröződött a falakról. Csodás kilátás nyílt a kertre, mely olyan érzéseket keltett bennem, mintha toronybazárt hercegkisasszony lennék.

Talán az is voltam. Be voltam zárva egy olyan életbe, amit nem ismertem. Tudom, hogy semmi jogom panaszkodni, hiszen én választottam ezt az utat, de mégis rosszul éreztem magam miatta. Bűntudat? Nem igazán, Doktor úr. Mindig azzal vigasztaltam magam, hogy ez nekem jár, ahogy Victoriának is járt. Körös-körül minden az enyém is volt, jogot formáltam rá. Gyászoltam-e Vickyt? Igen. De nem a gyász vezetett engem idáig, ezért nem is említem. Siránkozni sosem szerettem, most sem fogok.

Tehát, hol is tartottam? Ne szaladjunk annyira előre! A szekrény felé indultam és belestem. Hatalmas gardrób tárult elém rengeteg ruhával, cipővel, táskával és kiegészítőkkel, melyek oldalt polcokon sorakoztak. Középen egy fotel állt, ahonnan az egész gardrób látható volt. Szinte megjelent előtte Vicky alakja, ahogy a fotelben ül és válogat. Gyönyörű látvány volt. Sóhajtottam, és a fotel felé botorkáltam, hogy leüljek, amikor az íróasztalon megcsörrent a telefon. A kijelzőn a Destiny név villant fel. Örültem, hogy végre valaki olyannal is beszélhetek, akit valóban személyesen is ismerek. Destiny volt Victoria legjobb barátnője, ezért nekem is bemutatta. Néha együtt lógtunk, jártunk szórakozni, bulikra.

– Hello, Dizzy! – köszöntöttem becenevén.

– Hello, Vick! – szólt vékonyka hangján. – Milyen volt a… a tudod? - utalt a temetésre, amiből egyből tudtam, hogy az érzelmi intelligenciája nincs magas szinten. Mélyet lélegeztem.

– Amilyennek egy temetésnek lennie kell – válaszoltam hidegen és másfelé tereltem a témát. – Miért hívtál? – kérdeztem. Legkevésbé sem akartam a temetésről és az érzéseimről társalogni, ezért már akkor is igyekeztem nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnni. Azt hiszem nem engedtem utat a fájdalmamnak, esélyt sem adtam magamnak, hogy összeroppanjak.

– Gondoltam találkozhatnánk. Átmennék, biztos nem ártana egy kis társaság, főleg hogy Richard hamarosan hazajön – morogta, s el sem tudtam képzelni miért beszél ilyen ellenséges hangnemben a kedvesnek tűnő, skót fiúról. Hangja maró éle rossz érzésekkel töltött el, és akkor határoztam.

– Persze, gyere csak! – szóltam, s a kellemesség maszkját öltöttem magamra. – Úgyis elkél valaki, aki kifesti a lábkörmeim – improvizáltam valamit, amiről úgy gondoltam, hogy beleillhet gazdag, elkényeztetett lányok társalgásába. Destiny furcsán hümmögött, amitől kicsit inamba szállt a bátorság. Magamban feljegyeztem, hogy meg kell figyelnem „barátaim” minden mozdulatát.

– Hát, rendben! Egy fél óra és ott vagyok – felelt. – Hamarosan találkozunk! Addig is jó legyél! – mondta, majd lerakta a telefont.

Felhúztam szemöldököm és elheveredtem az ágyon. És akkor hirtelen, teljesen váratlanul… Az sütemény? Igen, kérek! Elnézést, de imádom. A nagymamám sütött ilyet régen. Egyszemű. A levél? Már régen az éjjeliszekrény fiókjába csúsztattam és kulcsra zártam. De nem is lesz jelentősége egy ideig.

De amiről mesélni akartam az nagyon megrendített. Tudja, amikor fordul velünk egyet a világ. Tehát, ott tartottam, hogy hirtelen… Köszönöm, kérek még! Egy pillanat… Rendben. Ne kísértsen, kérem! Szóval, hirtelen megcsörrent a telefon, újra. Azt hittem Destiny hív megint, mert valamit elfelejtett, a kijelzőn azonban ismeretlen, letiltott magánszám jelent meg. Szemöldökömet ráncolva felvettem és félve beleszóltam.

– Haló! – mondtam, hangom kissé különösen, aggodalmasan csengett.

– Én vagyok az, Victoria! – hallottam meg az ijesztő hangot, amit egy géppel szörnyek énekének dallamához hasonlóvá torzítottak. – Az előző tervem nem jött be. Szegény kis hugicád bánhatja. De legközelebb nem leszel ilyen szerencsés, te kurva! Alig várom, hogy végre láthassam a temetésed – hörögte, majd lecsapta a kagylót, a telefon pedig egyszerűen kihullott remegő kezeim közül.