1. fejezet

Sziasztok, ahogy látjátok egy másik történetbe kezdtem. Igyekszem ezt is izgalmasan írni, hogy érdemes legyen a blogra pillantani néha napján ;) Nem is húznám tovább az időt, itt az első fejezet. Készüljetek fel, most az őrület határára sodorlat titeket!

Alexa Black

Megfogtam a mellettem heverő whisky-s üveget és meghúztam. Az alkohol végigmarta nyelőcsövem, hatására gyomrom is összerándult. Egyedül ücsörögtem a zuhogó esőben, s a bentről kihallatszódó zenére koncentráltam. A vízcseppek végigfolytak arcomon, a hideg széltől pedig libabőrös lett a karom. Elfeküdtem az aszfalton és a távoli, szél által megtépázott lombkoronákat figyeltem. Hatalmas vihar volt, a távolból mennydörgés hallatszott, az eget villámlás fénye világította meg. Részeg voltam, teljesen részeg. Nem tudtam gondolkozni, de igazság szerint éppen ezt akartam elérni. Borzalmas napom volt, de borzalmas volt az egész életem is. Nem akarok panaszkodni, ne értse félre, Doktor úr, csak ritkán beszélhetek erről, ilyen nyugodt körülmények között. Azt akarja, hogy elmeséljem? Rendben, de nem húzom sokáig ezzel az idejét, ne aggódjon.

Minden akkor kezdődött, amikor én és a nővérem, Victoria három évesek voltunk. A szüleink elváltak, és én anyámhoz kerültem. Sosem értettem, miért kellett kettőnket elválasztani, hiszen testvérek vagyunk. Össze kellene, kellett volna tartanunk. Apám újranősült, tehetséges üzletemberként hamar meggazdagodott, Beverly Hills-be költözött, magániskolába járatta Victoriát és mindent megadott az imádott gyermekének. Igen, engem sosem tekintett igazán annak. Talán ezért is alakult így minden, de már nem bánom. Talán így kellett lennie.

Anyám sem volt sokáig egyedül. Havonta váltotta a férfiakat, s nekem mindegyikre apaként kellett tekintenem. Eljátszanom a jó kislányt, hallgatni, mosolyogni és mindennek örülni. Nem tanítottak meg arra, hogyan ismerkedjek, alakítsak ki kapcsolatot másokkal. Sosem éreztem rá a „barátkozás” ízére, ezért állandóan egyedül voltam, ami sem gyerekként, sem tinédzserként nem vitte előre a szociális készségeim fejlődését. De ön, Doktor úr, erről biztosan pontosabban és nagyobb szakértelemmel tudna beszélni. Ne, kérem, ne kezdjen bele! Köszönöm. Hol is tartottam? Igen, rosszul neveltek. Szeretem anyámat, és hálás vagyok azért, amit tett. Azért a kevésért.

Apámékkal ugyan nem szakítottuk meg a kapcsolatot teljesen, de számukra én mindig csak egy furcsa, problémás gyerek voltam, akire úgy tekintettek, mint Victoria árnyékára, a sötét oldalára, melyre senki sem kíváncsi. El tudja képzelni, milyen az, mindig a másodiknak lenni, egy olyan ember mögött, aki külsőre teljesen olyan, mint mi? Igen, mint tudja Victoria az ikertestvérem. Mire tizenöt évesek lettünk Victoriával, újra egymásra találtunk, s megismertem benne a világ legjobb emberét. Klisének hangzana, ha azt mondanám, hogy egymás teljes ellentétei voltunk, s nem is lenne igaz. Rengeteg dologban hasonlítottunk, csupán olyan apróságokban különböztük, amiket a nevelés vagy a minket körülvevő környezet határoz meg. Azt hiszem olvastam is erről egy könyvet, de nem jut eszembe a címe. Egyre több időt töltöttünk együtt, ami persze a családnak nem tetszett, talán ezért is próbálkoztunk olyan makacsul ellenállni nekik. Mindketten szerettünk lázadni. Tudja, Doktor úr, olyan lett számomra, mint egy példakép, valaki, aki én is lehettem volna. Ő volt a támaszom, a jobbik felem, akire bármikor számíthattam, s akiben feltétel nélkül megbíztam. Sokszor, sőt rengetegszer emlegette, hogy mi ketten szinte egyek vagyunk. Ha tudta volna, mennyire igaza van. Így utólag rájöttem, hogy sokkal okosabb volt, mint bárki más, akit ismertem.

Rendben, akkor folytatom azzal az estével. Nem kérek, köszönöm, nem szeretem a kávét. Bezzeg Victoria nagyon szerette…

Ott tartottam, hogy egyedül feküdtem az aszfalton, amikor hirtelen egy fekete BMW állt meg tőlem pár méterre, a kocsma parkolójában. Igen, egy kocsma mellett feküdtem, mert aznap történt „az a dolog”. Nem akarok beszélni róla, ne is kérdezősködjön! A csodaszép autóból nővérem lépett ki, arcán az idegesség színei játszottak. Ruhája tökéletes volt, mint mindig, kezében táska, haja kontyba fogva. Felém szaladt, miközben a kocsi elhajtott. Elnevettem magam, mert szinte tudtam, hogy meg fog szidni viselkedésem miatt. Leguggolt mellém.

– Jól vagy? – kérdezte, miközben talpra segített. – Hol az autód? Hazaviszlek – jelentette ki, és a közelben parkoló, rossz állapotban lévő Chevy felé rángatott. Átkaroltam vállát és dudorászni kezdtem a fülébe. Ő pár ügyes mozdulattal kivette zsebemből a kulcsot és kinyitotta a járművet.

Betuszkolt az anyósülésre, és kezembe nyomta táskáját, hogy fogjam, amíg vezet. Gyorsan átszaladt az autó másik oldalára, és beült a kormány mögé. Nem volt jó sofőr, tudnom kellett volna, hogy nem hagyhatom vezetni, de egyszerűen nem voltam magamnál. Tudja milyen érzés az, amikor minden mindegy? Ha tudtam volna, amit most tudok, megkértem volna, hogy hívjon inkább taxit, de hülye voltam.

Elindultunk és végigsiklottunk Los Angeles utcáin. A fényár zavarta szemem, ezért Victoria táskájából elővettem napszemüvegét és felvettem. Mérgesen pillantott rám, miközben én félálomban bámultam az előttünk feltűnő, majd mögöttünk elillanó utakat.

– Mégis mit gondoltál? – kérdezte idegességtől remegő hangon. Nem ismerte volna be, de félt vezetni. Láttam az arcán táncoló rettegést minden pillanatban, amikor egy másik jármű közeledett felénk. – Mit fog szólni anya? Figyelsz rám? – kiáltott rám, mire én elnevettem magam.

– Még szerencse, hogy itt vagy nekem, nővérkém! – fordultam felé, hogy puszit nyomjak az arcára. Feltérdeltem az ülésben és felé hajoltam. El akart taszítani magától, hogy ismét a vezetésre koncentrálhasson, de én voltam az erősebb. Átkaroltam nyakát és magamhoz húztam.

Bár ne tettem volna. Doktor úr, bár ne lettem volna olyan állapotban, bár ne szerettem volna annyira. De ezen már nem tudok változtatni. Jobb karommal hozzáértem a kormányhoz és elfordítottam. Kisiklottunk. A sors játéka, hogy pontosan akkor jött szembe velünk egy kisteherautó, ami keresztülhajtott régi, szinte már roncsautómon.

Csak a reflektorok fényére emlékszem. Na és a csattanásra. Hogyan tudnám elfelejteni? Azt kívánom, bárcsak el tudnám. Az a csattanás volt a vége, mindennek a vége. Azon az estén, ott, azon az útszakaszon, két holttestet és egy sebesültet találtak. Ne árulja el senkinek, Doktor úr, de az egyik holttest, az enyém volt.